A két alak egymást nézte. Egyikük sem tudta, hogy ki a másik. Viszont az már elsőre nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nagy erő birtokában van. Ezt bizonyítandó az előbb legyilkolt lidércek sokasága.
Nem mozdultak. Csöndben, szótlanul figyelték a másikat. Tudni akarták, mekkora veszélyt jelenthetnek egymásra. A lány a homokban ült, testén apróbb sebek. Ránézésre gyengének és sebezhetőnek tűnt, de mint tudjuk, sosem szabad hinni a látszatnak.
A szürke szempár érzéketlenül meredt a vörös szembe. De semmit sem tudott kiolvasni a szintén érzéketlen szemekből.
Hosszú percek teltek el. Végül a férfi elindult felé. A lány felkészült az esetleges támadásra, de tévedett. A férfi megállt előtte és a kezét nyújtotta.
A szürke szempárban felcsillant a kíváncsiság. A férfi látta ezt. Várta a lány reakcióját. Elfogadja a segítséget vagy támad? Ha támad, megöli. Ennyi az egész. Valahol belül viszont érezte, hogy nem így lesz.
Mielőtt a lány segítségére sietett volna, megfigyelte őt. Egész erős volt, habár a kimerültségtől már kezdett fáradni. Mégis szimpatizált neki az érzéketlen szempár, a kegyetlen harci stílus.
Harci stílus? Tulajdonképpen a lány egész végig a homokban ült és a kezeit mozgatta. Mintha bábozna. A közelében lévő lidércek pedig egyik pillanatról a másikra a többi ellen fordultak. Ez tehát a különleges képessége.
A lány fáradt. Egyre több lidérc jött, az ereje pedig fogyatkozóban volt. Napok óta rótta a sivatagot, szomjas és éhes volt, aludni szeretett volna. De nem tehette, mert megtámadták. Érezte, hogy hamarosan legyőzik. A lidércek megölik, aztán felfalják a lelkét. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy önként adja át magát nekik.
A következő pillanatban megpillantotta. A férfi szinte a semmiből bukkant elő. Lassan közeledett felé. Amint felbukkant, a lidércek irányt változtattak, és új áldozatukra vetették magukat. Ez volt utolsó cselekedetük. A férfi kiengedte az eddig valószínűleg elrejtett lélekenergiáját, ami a lidérceknek túl soknak bizonyult. Porrá málltak szét.
A lány enyhe tiszteletet érzett, viszont tartott is a férfitól. Tudta, hogy azért jött, hogy megölje őt. Szótlanul nézte, nem riadt vissza a vörös szem átható pillantásától. Csak nézte és várt. Várt a halálra. Majd a férfi elindult felé. Lelkileg felkészült az esetleges fájdalomra. Aztán valami egészen meglepő dolog történt.
A férfi a kezét nyújtotta neki. Erre nem számított. Kíváncsian fürkészte az idegen arcát, nem értette. Az érzéketlen arcról semmit sem tudott leolvasni. Mélyen belül egy hang azt súgta neki, hogy ne féljen. Ha az idegen megakarta volna ölni, rég megtette volna. Mást akar. De mit?
Egyszerre elmúlt minden félelme. Biztonságot érzett. Vajon a férfi közelsége miatt? Talán. Hisz az könnyűszerrel elbánt a lidércekkel, ezzel megmentve az életét. Mégsem volt teljesen biztos, hogy az idegen jót akar. Csapda is lehet.
De érezte, hogy nem az. Valamiért tudta, hogy nem lesz baj. Ha mellette marad, senki sem fogja őt többé bántani.
Mozdulatlanul várt a lány döntésére. A kíváncsiságon kívül semmi mást nem tudott kiolvasni a lány tekintetéből. Biztosan az esélyeit mérlegeli. Meg persze azon gondolkozik, hogy mit akar tőle. Hiszen az Arrancarok csak egymást pusztítják, hatalmat akarnak. Eddig még egy tisztességes arrancarral sem találkozott. Na nem mintha ő az lenne.
Tudta, hogy ez a lány még hasznos lehet a céljai elérésében. De ez csak az egyik indok. Szimpatizált neki. Önmagára emlékeztette.
Remélte, hogy a lány megadja magát. Ha nem így lesz, akkor kénytelen megölni. Kár lenne érte. De nem engedheti, hogy egy ilyen erő valaki más birtokába kerüljön.
Csak pár pillanatig nézték így szótlanul egymást. Aztán a lány behunyta a szemeit, és megfogta a felé nyújtott kezet. A bőre finom és puha volt, ujjai karcsúk és törékenyek. A férfi felsegítette őt, de a kezét nem engedte el.
Még nézték egymást, immár minden feszültségtől mentesen. Aztán a férfi elindult. A lány követte.
Egy új kezdet.
Békésen sétáltak a homokdűnék között. Érezték, hogy a mai naptól kezdve minden más lesz. Biztonságban lesznek egymás mellett, nem fogják elhagyni vagy elárulni a másikat. Remélték, hogy az újonnan kialakult kapcsolatuk nem fog egyhamar végetérni. De egyvalamit mindketten tudtak jól.
A hazáig, a boldogságig vezető út még hosszú. Sok nehézséggel fognak szembenézni céljaik elérésig. Az egykori emlékek és az egykori szív visszaszerzése. Lehetetlenségnek tűnik, de nem fogják feladni. Immár van segítségük.
- Engedd el a kezem, vénség. -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése